作者：Jókai Mór
格式: AZW3, DOCX, EPUB, MOBI, PDF, TXT
A fekete vér试读：
Jókai MórA fekete vér A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! − Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY−SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk:http://creativecommons.org/licenses/by−sa/3.0/deed.huAz elektronikus változatot a Content 2 Connect Kft. készítette, 2015www.content2connect.comI. FEJEZETA fekete asszonyElőször jelent meg Európában.Hogyan jött? Hogyan támadt? Azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott egyik országból a másikba, vidékről vidékre. Ahol egyszer megtöltötte a temetőket, odább ment, nem tért többé vissza.Erdélyben hívták “csumának”, a tótságon “kiszelának”, a magyarok “epemirigynek”, az orvosok “cholera morbusnak”, az egész világon “fekete asszonynak”.Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte, a dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára klórmeszet hintettek, kámfort kötöttek zacskóba, s azt viselték nyakba kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménnyel, mosdottak borecetben; ittak citromfű-herbatét. Mind nem használt semmit.Megkísérték elzárni az útját. A vármegyék felültették a nemességet, a városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, “kordont” húztak a határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete asszonynak nem kellett se komp, se repülőhíd: egy lépéssel átugrott Tiszán, Dunán, Szamoson.A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe, s ott cihertűzön megégették; – másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé, s azokkal körülszántatták a falut – az sem használt semmit.Ahol már egyszer megjelent, ott megtiltották a harangozást, a templomokat bezárták, minden összejövetelt megszüntettek; akit a fekete asszony lehelete ért, azzal a tudós doktorok viszmuthport itattak, forró téglákat rakattak az ágyába, dunnák alá takartatták, két embert mellé állítottak botokkal, hogy ha kezét, lábát kidugja a dunna alól, kommantsanak rá. Az sem használt semmit.Hogyan jön? Honnan támad? Senki sem tudta kitalálni. Egyetlen hírlap volt az országban, melyben azt lehetett olvasni, hogy az a titokteljes rém valami apró, szemmel láthatlan férgecskéktől származik, melyekkel telítve van a levegő: azért olyan sárga az ég nappal. De hogy ezeket a “monas”-okat mi viszi előre, holott sohasem fúj a szél, azt senki sem tudta megmondani.Olyan volt annak a járása, mint egy pusztító hadjárat. Egyszer aztán az a hír terjedt el a nép között, hogy az urak és a zsidók szövetkeztek a parasztság kiirtására: ezek mérgezik meg a kutakat meg a pálinkát. A bujtogatók több helyen fellázították az alsóbb néposztályokat, s a felbőszült tömegek elkezdték az úri kastélyokat és a kocsmákat ostromolni; urakat és nőket brutális kegyetlenséggel gyilkoltak le vidékszerte. A megyei nemesség nem bírta elég erővel magát a pórlázadás ellen megvédelmezni; a kormány a katonai rendes haderőt lett kénytelen a zendülés elnyomására kirendelni s az igazságszolgáltatást a katonatisztekre bízni. Néhol elég volt egy százados is; de egyes országrészekben tábornokra volt szükség.Lenke Lőrinc báró tábornok magyar indigena volt, ki a honosságot valóságos érdemeiért nyerte; derék katona volt; magyarul is beszélt; fiatal korában deli legény lehetett, de még negyvenöt éves korában is hódító alak volt.Férfias kitűnő tulajdonságai nyerték meg a számára a vidék legszebb asszonyának a szívét, akit nőül is vett. Özvegyasszony volt; előbb gróf Bárdy Ferencné, akitől egy fiúgyermeke maradt: Zoltán. Első férje után nagy jövedelmű birtoka maradt, melyet mint gyermekének gyámja kezelt. A tábornok ellenben a tiszti jövedelmén kívül semmivel sem bírt.Házasságuk második évében történt az, hogy az ordinárius azt a kedves titkot közölte a tábornokkal, miszerint örvendetes családi esemény van közeledőben, ami ajánlhatóvá teszi a bárónénak a falusi magányba kivonulást.A Bárdynak birtokán szép barokk stílban épült kastély volt, pompás parktul környezve, melynek folytatását rengeteg őserdő képezte, tele mindennemű vadakkal; az erdőt egy hegyi folyam szelte át, kanyargó folyással, melyen nagyobb vízállásnál fákat úsztattak le; alacsonyabb víz mellett pedig a zátonyos medrében aranyat mostak a cigányok.Ebben az esztendőben a tartós szárazság miatt csaknem ki volt száradva a folyam, amiből az aranymosó cigánynak az a dupla haszna lett, hogy a fönnakadt szálfákból, deszkákból ingyen fölépíthette, be is bútorozhatta a gunyhóját a part szélében.Anna bárónő áldott állapota a beteljesüléséhez közeledett már. Férje, a tábornok, amint a tiszti szolgálata megengedé, sűrűen ellátogatott hozzá a székvárosból. Előre volt gondoskodva minden segítségről. A tudós asszony hetekkel elébb ott lakott állandóul a kastélyban. Az istállóban éjjel-nappal fölnyergelve állt a mokány paripa, hogy ha orvosért kell bevágtatni a városba, s a postagalamb ott volt a kalitkában, mely az örömhírt gyorsan megvigye a tábornoknak.János volt a neve a hajdúnak (hajdan huszár volt), akire a galamb őrzése volt bízva, a komorna értesítésére ő írta volna meg a postacédulát.Az utolsó napok alatt azonban a tábornok utasítást kapott a főkormányszéktől, hogy siessen rögtön a rendelkezése alatt levő csapatokkal a szomszéd megyében kitört pórzendülést elfojtani. Nem is volt ideje erről hírt adni a nejének. De tán szándékosan is mulasztá ezt el. Nagy indulatrohamoktól, különösen ijedségtől ily állapotban levő nőt meg kell óvni. A tábornok bizton hitte, hogy pár nap alatt erélyesen föllépve a lázadók ellen, az egész zendülést el fogja nyomni.Ez be is következett: a lázongó csőcselék az első szurony láttára szétfutott az erdőben; a lázító főcinkosokat kézre keríték a huszárok. A vármegye kihirdette a statáriumot.A szétkergetett lázadók azonban annál dühösebbek lettek a tábornokra, s hogy bosszújokat töltsék rajta, nem kellett egyéb, mint átkelni a hegyháton, s a túlsó völgyben fekvő Bárdy kastélyt megrohanni, ahol a tábornok felesége lakik.Abban a kastélyban ugyan volt annyi fegyverfogható cselédség, hogy ha azok bátran szembeszállnak a lázangó csőcselékkel, annak a támadását visszaverhetik. Azonkívül a faluban lakó jobbágyságra is lehetett számítani, melynek Anna valóságos jóltevő angyala volt.Hanem a rendkívüli események egyszerre megváltoztatták az egész népkedélyt.Az epemirigy a faluban is megjelent. Reggel még látták az ép, egészséges férfit, amint kiment a mezőre kaszálni, s este már halva hozták haza. Pedig csak egy korty pálinkát ivott, attól lett rosszul. Mintha a szívét szakították volna ki. Az özvegyek kiálltak a tornáckapuba, s telesikították az utcát, s jajveszéklésükkel átkozták az urakat.Az ijedelem meg a düh ragadós.A bőszült félelem elharapózott a kastély cselédsége közé.Elkezdtek suttogni.A tábornok, éppen úgy, mint sokan mások, orvosok tanácsára valami profilaktikus patikaszert küldött le a városból. Keserű volt az nagyon, volt benne china, ipekakuanha, aloé, ópium összevegyítve. Ezt biztos szernek mondták a járvány ellen. A bárónő gondoskodott róla, hogy abból minden házicselédje kapjon egy üvegcsével; s a falubeli jobbágyoknak is osztott belőle.Az első halálesetnél aztán elkezdték suttogni, a másodiknál már kimondták, a harmadiknál már ordították, hogy az uraság mérgezteti meg a parasztokat.Éppen vacsoránál ültek a kastélyban.A bárónő, a társalkodónője, a pópa, a nevelőnő, a tudós asszony, a tiszttartó. A János hajdú hordta körül az ételt. A kisfiút, Zoltánt már aludni küldték.A második étekfogásnál a hajdú valamit súgott a bárónő fülébe, mire az fölkelt az asztaltól, s nyájasan mondta az asztaltársaságnak, hogy csak folytassák a vacsorálást, neki sürgős elintézendője akadt. Azzal fölkelt, és kiment az étteremből.– Minden úgy van, ahogy mondtam – szólt a hajdú. – A zendülők követei fölbujtogatták a falubeli jobbágyságot. A vadászokat kinn az erdésztanyán már lefegyverezték. A kastélybeli cselédség meg van rémítve, ezek az első puskalövésre elbújnak a pincébe.– Hát a kocsisok?– Azokban még volna lélek. De ha mi most hintóval hajtatunk végig a falun, ott bennünket föltartóztatnak. A hidat kaszás őrök tartják megszállva, s úgy hallom, hogy a gerendákat is fölszedték.– Mit akarnak a lázadók?– Mindenek fölött rabolni, dorbézolni. De azonkívül a kolomposaiknak az a szándékuk, hogy a bárónét kézre kerítsék. Akkor aztán azzal fogják fenyegetni a tábornok urat, hogy ha az elfogott cinkostársaikat szabadon nem bocsátja, sőt föl is akasztatja, a feleségén állnak kegyetlen bosszút.– Merre lehet még menekülnünk?– Csupán csak az erdő felé. A parkon keresztül szabad az út, s onnan a vadaskert palánkja mellett látatlanul lehet végigosonni. A lázadók benn vannak a vadaskertben. Arra nem is gondolnak, hogy mellettük lehet átbújni. Onnan aztán a vízmosáson végighaladva, elérhetni a folyampartot. A víz sekély, átgázolhatunk rajta, s aztán a pásztorok ösvényén föl a hegynek. Reggelre a városba érhetünk.– Csak kibírjam odáig erővel.– Óh, a grófnő nagyobb gyalogolásokat is tett már, mikor egyhuzamban fölmentünk a Bucsesre. Siessen fölvenni a köpenyét.A bárónő hálószobájába sietett a köpenyét magára venni. Mikor a hímzőasztalkája mellett elhaladt, s megpillantá rajta a kész hímzetet (valami nagyon kis embernek való köntös volt az), megszállta a nehéz sejtelem, hirtelen összecsomagolta a fölkapkodott ingecskét, pólyácskát meg a horgolt selyem főkötőcskét, s elrejté a köpenye alá. Azzal visszafutott a tornácba.– Hát a Zoltán fiam hol van?– Ő föl van öltözve, s odalenn várja a bárónét a hátulsó ajtónál.– Van valami fegyverünk?– Nekem van két pisztolyom, a kis grófnak meg a vadászkarabélya.– Az egy gyermek.– De tud az lőni, volt már medvevadászaton is. Siessünk, báróné!– Értesíteni kellene az asztaltársaságot.– Az Istenért! Ne nagylelkűsködjék most a báróné! Ha ezek mind velünk együtt futnak, abból olyan lárma lesz, hogy el leszünk árulva. Itt van a pópa, az megvédelmezi őket.Ezzel a szóval durván, erőszakosan ragadá meg a hű cseléd úrnője karját, s magával hurcolá a hátulsó lépcsőn le a parkra nyíló veranda ajtajáig.A kis Zoltán gróf ott várt reájuk. A puskája vállára volt vetve, a kezében két hegymászóbotot tartott.– Itt a botod – suttogá az anyjának. – János elöl megy, én hátul, te középen.Mikor kiléptek a kastély hátulsó ajtaján, előbb óvatosan szétnéztek a széles oszlopok mögül: nem les-e rájuk valaki? – Senki sem vette észre menekülésüket.Az ég is kedvezett nekik: egészen be volt borulva; a szélzúgásban elveszett a léptek hangja.Amíg a parkon áthaladtak, a kavicsozott út elég jó kalauz volt. A vadaskerthez érve pedig vezetőül szolgált nekik a palánk, mely hosszan levonult egész a vízmosásig. Volt gyalogösvény, amit a gyümölcsszedő asszonyok tapostak a palánk mentén.Csak a tapasztalt huszárnak, aminő János hajdú volt, juthatott eszébe az a vakmerő terv, hogy a közeledő ellenséggel szemben, annak az oldala mellett lehet legjobban elmenekülni.Az erdős hegyháton lehetett látni a föllobogó jeltüzeket, melyeknek lobogványából sötét emberalakok sziluettjei tűntek elő.A mély vízmosásnál el kellett hagyni a palánkot s abba alászállni.Nappal igen regényes ez az út a páfránnyal és szederindával benőtt kövek között; de éjjel, sötétben ez mind akadály. Az ember nem lát a lába alá.Elkezdett villámlani. A pillanatnyi fény csak elvakít, de nem világít.A hajdú valamit gondolt ki.A dörzsgyufa még akkor nem volt kitalálva. De volt acél és kova.A János egyre csiholt, s a szikrák megvilágosítottak néhány lépésnyi tért. Zoltán pedig segített az anyjának fölhágni s leszállni, ahol görgeteg kő állta el az utat.Így haladtak lefelé a vízmosás vágásában.– Mindjárt ott leszünk, grófnő, a partnál – biztatá úrnőjét a hajdú. – Ott látom már a “kővé vált barátot”, az a magas kolonc a vége felé van. S ott már csupa kavics a vízmosás medre, mintha csinált út volna.Csakhogy annyi kapaszkodás, ugrálás veszedelmes volt a hölgyre nézve.– Nem bírok tovább menni! – lihegé egy kőrisfába kapaszkodva. – Megfulladok.Nyilalló fájdalmak vették elő.– Ez kellett még! – dörmögé a hajdú. S aztán nem sokat teketóriázott, hanem átnyalábolta az ingadozó nőt, aki abban a percben eszméletlenül esett a karjai közé. – No most úrfi, maga vegye a kezébe a tűzszerszámot, s mutassa az utat; mert ha én most elesem, akkor hárman esünk el.Így haladtak tovább: elöl a gyermek, a tűzkővel, acéllal csiholva, nyomában a hajdú az elájult bárónővel.Elérték végre a kővé vált barátot, s azontúl járható volt a hegyszakadék medre. Apró kavics, kőzsurma volt az alja. Szerencsére az ég is kitisztult: a zivatar elvonult másfelé.A telehold bevilágított hellyel-közzel a szakadékba. – Ennek a vízmosásnak a torkolata közelében van az aranymosó cigánynak a tanyája. – Talán a záporok rohamai hordták alá ezen az úton a kőzetben rejlő telérből a sáraranyat?II. FEJEZETAz aranymosó kunyhójaA vízmosás mély vápát szakított a hegyoldalban, s ahol a völgyet elérte, széles területen görgeteg kövekkel teríté be a talajt, melyen az egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű, ernyős virágú bazsamint képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.A hegyi folyam e helyen nagy kanyarulatot tesz, az ellenkező oldalon mélyen benyúlva a bazaltsziklába, míg az innensőn messze benyúló szürke zátonyt képez.Ennek a zátonynak a szélét körül szokták állani a gázlómadarak: gólyák, gémek, kócsagok, akik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem törődve vele, hogy a zátony túlsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti lapáttal az iszapot, s töltögeti teknőbe, lúgozza hosszú vályún keresztül. A cigány meg a vadmadarak megszokták már egymást.Az aranymosó egy arany évi bért fizet az uraságnak; de azt is visszakapja busásan ajándékokban.A gunyhója ott van a part szélében; felét az áldott természet, felét a jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon megrekedt faderekakbul került ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a nádkévék, a paticsra, az egészet befutotta az iszalag meg a szederinda: tele van virággal, s az emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek sárga virágai úgy világítanak, mint a fáklya a zöld sötétség közt. Drága növény! Azok a nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a tetőről alámosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.A cigánynak felesége is van.Akkor bizonyosan porontya is lesz. Fiatalok mind a ketten.A János hajdú jó emberük volt; sokszor hozott nekik egyet-mást a kastélyból. A bárónő pártfogolta őket.“Haricská”-nak hívták a jó embert.Furcsa név biz az! De hát “rizskásának” csak nem híhatták; mert az uraknak való csemege – szegény emberé a haricska. Jó név az a cigánynak! Csak abbul is volna mindig elég!A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket az embereket; le szokott ide járni kócsagot lőni, s olyankor összetették a lakomájukat; a cigány halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát pirított.Amint a vízmosásból kijutottak, Zoltán előresietett a gunyhóhoz.János hajdú lassan tudott haladni az ölében tartott drága teherrel: vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször kellett pihenőt tartania. – Zoltán segélyül akarta hívni az aranymosót. Két férfi egy hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az eszméletlen bárónőt.Amint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú, megdöbbenté az a látvány, ami útjában állt.Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a hátán hevert, s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva.Mi lelte ezeket?Hát a fekete asszonynak a lehelete. Ahol a kolera megjelenik, ott szarka, csóka, vízimadár mind elpusztul. Még aminek szárnya van, az sem tud előle menekülni. A kolera még magasabban repül! Annak a rémfeje a felhőkig fölér!Zoltán sietett a gunyhóhoz.Az aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren volt, a szemei nyitva voltak. És mégsem tápászkodott föl fektéből, mikor a kis grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.– Mit csinálsz itt, Haricska?– Halódom – mondá a cigány. Olyan volt a hangja, mintha pincebolt alul hangzanék föl.– Csak nem teszed azt?– Én nem, de teszi a Devla. Megyek már, útban vagyok.– Mi lelt?– A “csuma”. Délben megkapott, éjfélre megölt.– Mid fáj?– Most már semmim. Mert már kiadtam a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a születésem óráját is megátkoztam. Megvakultam, megsiketültem. – Most megint látok, hallok. – Nem fáj semmi, csak nagyon félek. – A szúnyog akkora előttem, mint egy griffmadár. S azt énekli a fülembe: “Nem látod meg többé a hajnali csillagot, Haricska!” Jól hallom.– Hát a feleséged hol van?– Odabenn a kunyhóban.– Hát mért nincs melletted, hogy ápoljon?– Mert annak meg eltörött a kereke.Ezt a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat így kifejezni.Be akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a cigányasszonyt kiszólítsa.De odabenn egyszerre csak kisgyermek nyivákolását hallá, s attól visszariadt.– Gyermek van odabenn?– Az ám.– Hogyan?– Hát az a gólya hozta, aki ott vergődik a nád között. Azt is megölte a csuma. Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fúj; varjúk, gémek, mind lepotyognak az égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy az uraság rontja meg őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja meg? – Jaj! A csuma szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem hideg, nem forró; nem csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát, nem füst, nem bűz, mégis érzem; – a nyelvem érzi az ízét: nem édes, nem keserű, hanem halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.Eközben megérkezett a János hajdú. Úgy sietett, hogy az arcán csurgott a veríték kétfelül.– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az ajtót, úrfi! – kiabált Zoltánra.– Nézze! Haldoklik a Haricska! – rebegé Zoltán.– Bánom is én most, hogy mi történik a Haricskával! A báróné dolga az első. Tudtam, hogy veszedelem lesz!Azzal átlépett a haldoklón, s berúgva a kunyhó ajtaját, bevitte magával az ölében tartott úrnőt, akinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei nyitva; hosszú haja a földet seperte.Odabenn a cigányasszony “Jézus Mária” sikoltása hangzott. Azután a hajdú halk dödörgése, vegyülve az asszony sápítozásával.Néhány perc múlva kilépett az ajtón a hajdú.– Siessünk, úrfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.– Hát az anyám?– Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.– Akkor én is itt maradok az anyámat megvédelmezni.– Jobban megvédelmezi azt ez a haldokló cigány itt az ajtóban. Ha azt meglátják az üldözők, világgá szaladnak ijedtükben.– Hogyan hagyjam itt az anyámat? Egyedül, elájulva?– Azon az úrfi nem segíthet. A kunyhóban semmi helye most. Nem érti? Siessünk! Mentől hamarább odatalálunk a katonasághoz, annál elébb visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt lehetünk a katonákkal, mint a lázadók.Ez a magyarázat győzött. Zoltán fogta a puskáját, s követte a hajdút.A part szélén volt kikötve a Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből kivájt ladik; azon ketten átvádoltak a túlsó partra, s aztán siettek az erdős ösvényen fölfelé a hegynek.A haldokló cigány dideregve motyogott magában.– Az elébb semmit se láttam, se hallottam; most meg kettőt is látok, kettőt is hallok. Egy denevér röpked előttem, s két denevért látok. A kunyhóban két gyermeksírást hallok. – Hallod-e, Manga?Öklével bezörgetett az ajtón.Arra félig kinyílt az ajtó, s egy buglyos fő tekintett ki rajta: barna cigányasszony képe.– Mi kell, drágám? – suttogá az asszony.– Hagyd nyitva az ajtót – nyögé fogvacogva a haldokló.– Nem lehet, mert belátnak.– Ki látna már be?– Az ott ni! – szólt az asszony egy fényes csillagra mutatva. – A “Devla szeme”.– A “Devla szeme”. Hát mit lát meg? Mit csinálsz odabenn?A porontyokat fürösztöm.– Mi a? Mit mondasz? Az is kettő?– Egy purdé van – meg egy báró.– Ne mondd?– A haldokló arc mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni lehetett volna rajta. Milyen tréfák vannak e világon!– Fiú? – suttogá kérdezve.– Hát mi volna?– Hadd lássam.– Csak várj. Elébb bepólálom.– De nem várok ám soká. Visznek!– Dehogy nem vársz! Mit adjak, drágaságom?– Ajh, ha én még egyszer uborkalével jóllakhatnám.– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha kívánod.Azzal kihozta az egész fazék savanyított uborkát, s letérdelve a haldokló mellé, odavette annak a fejét az ölébe, s a szájához tartva a fazék szélét, megitatta az uborkalével.– Jajh! De jól esett – nyögé a beteg. – Egész emberré lettem tőle. – No már eredj dolgodra.A cigányasszony betette maga után az ajtót. Mit csinált odabenn hosszú ideig? Az az ő dolga. Neki kellett helytállni kettőért. Az a másik folyvást eszméleten kívül volt.A Haricska azalatt alkudozott a feje fölött röpködő denevérrel.– Jaj, csak addig ne vigy el, amíg meg nem látom – a purdét. Az én kis angyalkámat. Aztán vihetsz már. Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél. Héj Manga! Manga!Nem tudott már az ajtón dörömbölni, nem volt se keze, se lába.Megnyílt az ajtó, a cigányasszony kihajolt rajta. Egy kis újszülött volt a két kezében, pólyába burkolva, főkötőcskével a fején. Mind egyformák azok, cigánypurdé, báróúrfi – az első napján az életnek. Hanem a pólya hímzett patyolat volt s a főkötőcske selyemből.– Nézz rá! De hozzá ne érj! – Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a csecsemőt.A Haricska arca gyönyörre torzult: szemei ezüstfényben ragyogtak, az ajkai szét voltak nyílva. Elkezdett imádkozni cigányul试读结束[说明：试读内容隐藏了图片]