作者：Mark C. Newman
出版社：Underground Kiadó és Terjeszt? Kft.
格式: AZW3, DOCX, EPUB, MOBI, PDF, TXT
Legendák f?ldje: A démonkirály legendája试读：
Mark C. NewmanLegendák földjeA démonkirály legendája1. A támadásViktor az erőd tetejéről nézte a közeli erdőt. Minden nyugodtnak tűnt mozgásnak semmi nyomát nem látta. Pedig érezte a jelenlétüket, tudta, hogy a közelben vannak, nem látja őket, de valahol ott vannak. Démonok. Átkozott fenevadak, akik sanyargatják a népet, és pusztulás marad csak utánuk. Viktor haragot érzett, olyan haragot, ami szinte belülről égeti szét az embert.Egy katona jelent meg Viktor mellett.– A felderítők visszatértek, semmit nem találtak – szólalt meg a katona. Viktor arcára kiült a keserűség.– Pedig itt vannak, higgy nekem! – mondta.– De akkor miért nem találjuk őket? – tette fel a kérdést a katona, de választ már nem kapott. Viktor nem tudott mit mondani erre. Érezte a démonok jelenlétét, és biztos volt benne, hogy érzései nem csalják meg. Már gyerekkorában különlegesnek számított. Erősebb volt a többi korabeli gyereknél, és amikor átélte az első démontámadást, akkor tanulta meg, hogy képes előre jelezni, ha démonok közelednek. Apja a király, nem lepődött meg fia képességein, a szíve mélyén mindig is tudta, hogy Viktor különleges lesz. Sokat fordított fia taníttatására, és soha nem felejtette el megemlíteni neki, hogy óvakodjon a démonoktól. Viktor nem félt a démonoktól, ellentétben a többi emberrel ő nem félelmet, hanem haragot érzett a közelükben. Gyűlölte őket, és mindet a pokolba akarta vissza küldeni. Most is érezte a haragot, ami valami furcsa, szavakba nem önthető érzéssel párosult. A démonok itt vannak, de vajon hol?Tovább kémlelte az erdőt, amit jól be lehetett látni az erődről. Viktort a király küldte ide, mert ez egy jól megépített masszív építmény volt, magas falakkal. Egy démontámadást már kiállt. A démonok erősek és kegyetlenek, de a vastag falakkal szemben még ők sem tudtak mit tenni. Nem voltak sokan csupán tízen támadtak, de a falakhoz érve megtorpantak, aztán látván, hogy nem tudnak bejutni az erődbe, inkább visszavonultak. Ennek már két hónapja, de most megint itt vannak, legalábbis Viktor szerint. Három tucat embert küldtek ki, hogy nézzenek szét minden irányba az erőd közelében, de egyetlen démont sem találtak.– Én bízom benned Viktor, ha azt mondod, hogy démonok vannak itt, akkor biztosan így van! – szólt a katona. Viktornak jól esett barátja kedvessége.– Emlékszel még gyerekkorunkban mennyit gyakoroltuk együtt a harcművészeteket, a kardvívást, az íjászatot? Ezekben mindig jobb voltál nálam – mondta Viktor.– Igen, de birkózásban senki nem érhetett a nyomodba! – válaszolta a katona, majd vigasztaló mosollyal nézett Viktorra. – Éjszakára megkettőzöm az őrséget.Viktor bólintott, és elindult vissza a szobájába. A nap már majdnem eltűnt a horizont mögött. A fiatal férfi még egyszer visszanézett az erdőre.– Tudom, hogy itt vagytok! – mormogta halkan.A szobájába érve Viktor leült az ágy szélére, és a szemben lévő ablakon keresztül bámulta a távoli tájat, amely annyira békésnek tűnt. Egy percre megnyugodott, elfelejtette az érzést, amely nyugtalanította, a haragot és a démonok közelségének fojtogató érzését. Lehunyta szemeit és elterült az ágyon, majd hamarosan elaludt. Álmában nyugodt volt, olyankor nem kellett a rossz érzésektől tartania. Szerette ezeket a békés órákat. Azonban az éjszaka folyamán zajra riadt föl.Az ágyon ülve, zihálva nézett az ablak felé, amin keresztül fények szűrődtek be a szobába. Nem értette, talán az őrök azok, ők járkálnak az ablaka alatt? Aztán ahogy kezdett magához térni, eljutott az agyáig hogy mi is történik odakint. Felpattant, és az ablakhoz rohanva kitárta azt. A szíve hevesen vert, tudta, hogy baj van. Amint az ablaknál állva lenézett, rémület ült ki az arcára. Démonok. Egy termetes, két méter magas démon állt az ablak alatt, az őrök pedig próbálták feltartóztatni. A pokolfajzat tűzvörös bőre csillogott a fáklyák fényében. Hatalmas vaskos izmai megfeszültek, koponyájából kinőtt félméteres bikaszerű szarvait fenyegetően előre emelte, és úgy üvöltött fel. Viktor a mellkasán érezte, ahogy a hanghullámok elérték, és füle csengeni kezdett a robajszerű üvöltéstől. A katonák hátrálni kezdtek, látszott, hogy félnek. Viktor azonban most érezte a legaktívabban a haragot, az elmúlt napok óta.Az ablak melletti asztalról elvette a kardját, és az ajtó felé indult, félúton azonban megtorpant. Egy árnyék szűrődött be az ajtó alatt, aztán hirtelen az ajtó beszakadt. Egy másik hasonló kinézetű démon állt az ajtóban. A fenevad, ahogy belépett a fejét lehajtotta, hogy ne verje be az ajtókeret tetejébe. Viktor végig nézett a robusztus pokoli lény alakján. Tíz ember ereje duzzadt izmaiban. Vörös bőre ijesztően hatott, és fején ágaskodó szarvai fenyegetően díszelegtek az ég felé. Egy rövid percig farkasszemet néztek egymással, aztán a démon elindult. Viktor haragjában üvöltve nekirontott, de mielőtt elérhette volna, a démon visszakézből egy pofonnal a földre terítette. Viktor arca úgy lüktetett, mintha egy ló rúgta volna képen. A démon a földre szorította, és egész közel hajolt az arcához.– Nézz a szemembe ember! – harsogta. Viktor érezte a démon bűzös leheletét, ahogy a szemébe nézett. Olyan erősen szorította össze a fogait, hogy szinte szétroppantak állkapcsában. Nem félelmet érzett, hanem haragot. Pusztító haragot, amely most erőt adott neki, de akárhogy is próbált kiszabadulni a démon szorításából, egyszerűen képtelen volt rá.– Istenemre esküszöm, kitépem azt a mocskos szívedet! – üvöltötte Viktor.A démon gúnyosan elvigyorodott.– Te kellesz nekünk! – Megfogta Viktor lábát, és úgy vonszolta végig a szobán, kifelé a folyosóra.Viktor próbált ellenállni, de nem tudta lerugdosni a démon vaskos karját a lábáról. Ekkor vette csak észre, hogy még mindig a kezében van a kardja. Erőteljesen megmarkolta, és lesújtott a démon alkarjára. Nem azt a hatást érte el, amire számított. Újból lesújtott, aztán még egyszer. A végére már ide-oda csapkodott, de mintha egy szikladarabot próbált volna kettévágni. A démon kőkemény bőre ellenállt a penge élének. Viktor tehetetlenül nézte végig, ahogy a démon lerángatta egészen az erőd udvaráig. Közben hallotta, ahogyan gúnyosan felnevet szánalmas próbálkozásán, mintha az erős kardcsapások csupán megsimogatták volna kemény bőrét. Az udvarra érve Viktor körbe nézett, miközben a démon a földön húzta. Már nem küzdött ellene, hasztalan lett volna.Odakint tucatjával feküdtek a halottak. A démonok alapos munkát végeztek, senkit nem hagytak életben. Viktor összeszorította a szemeit. Nem akarta látni amint egy kicsit távolabb álló démon, pár még életben maradt katonára sújt le. A következő pillanatban az a néhány férfi fájdalmas üvöltéssel zuhant a földre. A katonák ugyan jól képzettek voltak, és bátorságukhoz nem fért kétség. Azonban most úgy érezhették magukat, mint a kiscserkészek, akik egy sötét erdő mélyén, farkasokkal találták szemben magukat. Viktort körbeállták a démonok, úgy nyolcan lehettek. Az egyikük megfogta és összekötözte. Az erőd kapuját két démon kitárta, majd Viktort megragadva, mint egy összekötözött vadat, elindultak az erdő irányába. Viktor lehunyta a szemét.– Istenem segíts! – suttogta halkan, majd imádkozni kezdett.–Balrog sietve szaladt fel a lépcsőkön, a királyi trónteremhez. Mire az ajtóhoz ért zihált a kimerültségtől, nehéz vértezete mázsás súlyként nehezedett rá. Már a negyvenes évei végét taposta, így egyre nehezebb volt számára a pompás királyi gárda vértezetét hordania. A trónterem bejáratához érve megállt egy percre, hogy kifújja magát. Beérve rögtön a király elé sietett, aki a terem másik végében a trónon ült. Menet közben, meg-megnézett mindent. A falakon körbe a király hadizsákmányai, idegen hadurak fegyverei, koronái díszelegtek. A király mindig is büszke volt hódításaira, és büszkén mutogatta a vendégeinek trófeáit. Sok csatát megvívott, és egyszer sem mértek rá vesztes csatát. Balrog a király elé érve letérdelt, majd lehajtotta fejét. A trón mellett két testőr állt, akik a király biztonságát felügyelték.– Uram! Amint hallottam mi történt, azonnal ide siettem!A király bólintott.– Gyanítom, tudod, hogy Viktort elrabolták azok a pokolbéli fattyak?Balrog elszégyellte magát, mivel ez hatalmas folt volt a királyi hadsereg becsületén. A démonok veszedelmesek voltak, de eddig erődöt, vagy a királyhoz tartozó jól őrzött építményt még soha nem vettek be. Ráadásul a sárkány erőd volt a legerősebb, és legjobban védett. A király ezért is küldte oda a fiát, mert tudta, hogy a démonok esélytelenül ostromolnák. Most mégis megtörtént, amitől félt. A démonok győztek. – Már évtizedek óta szenvedünk a démonok miatt, de ilyen súlyos csapást sosem mértek ránk – mondta a király.A király őszes hajába túrt, majd eltakarta arcát, hogy Balrog ne lássa mennyire kiült az arcára fájdalma. Pár pillanat múltán előre hajolt, egész közel Balrog arcához, mélyen a szemébe nézett, és határozottan mondta – Hozd vissza a fiam! – Balrog felállt, majd összeszorította öklét.– Az életünk árán is, de megmentjük Viktort, erre megesküszöm! – majd meghajolt és elindult kifelé a trónteremből.Útban az udvar felé elgondolkodott, vajon hogyan lesznek képesek megölni a démonokat. Egyáltalán meg lehet ölni őket? Balrog még soha nem küzdött démonnal, és amint hallotta, a fegyverek teljesen hatástalanok ellenük. Ez idáig még egyetlen démont sem sikerült megölni, vagy foglyul ejteni. A katonák teljesen tehetetlennek bizonyultak ellenük, viszont eddig csak ritkán támadtak. Általában kerülték a feltűnést, és csak kisebb falvakat pusztítottak, majd tovább álltak. Senki nem tudja, hogy hol bujkálhatnak. A pletykák szerint egyenest a pokolból jönnek, és oda is térnek vissza. Balrog remélte, hogy nem így van, máskülönben soha nem fogják megtalálni őket.Az udvarra érve Balrog tizenkét katonája várta az indulást. Mind a királyi testőrség tagjai, erősek és bátrak, a legjobbak. Teljes vértezetük pompásan csillogott a napon, mintha csak valami szent oltalmazó fény vette volna körül mindegyiküket. Balrog maga képezte ki őket. Még gyerekkorukban választották ki mindet, hogy a királyi elitgárda tagjai lehessenek. Kemény edzéseken mentek át, hogy elég erősek, és képzettek legyenek. Csak a legjobbak viselhetik a nehéz páncélokat, melyek áttörik az ellenség vonalait, és biztos védelmet nyújtanak a végzetes csapások ellen. Balrog büszkén nézett fiaira. Felkészültek mindenre, és hajlandóak életüket adni a királyért, és a hazáért.– Mind tudjátok, hogy miért vagyunk itt! A démonok aljas támadást intéztek a sárkányerőd ellen, és elrabolták a király legkisebb fiát, Viktort. Menjünk hát, és tépjük szét azokat a fattyakat! – Balrog magasba emelte kardját, és úgy harsogta szavait, mire a tizenkét lovag együtt emelte fel fegyverét, majd hangos üvöltéssel ünnepelték vezetőjüket.Balrog és csapata kilovagolt, őrült vágtába kezdve, hogy mielőbb az erődbe érjenek. Balrog a saját szemével akarta látni, hogy mi történt ott. A démonok hogyan jutottak be, és hogyan mészárolták le az ott állomásozó egységeket. Mindenre elszánt volt, de ugyanakkor komoly kétségei is voltak. A démonok, számára ismeretlen ellenségnek számítottak, sosem került még szembe velük. Igaz, hogy kutatták hollétüket, hogy elűzzék, vagy elpusztítsák mindet, de eddig senki nem tudott biztos támponttal szolgálni táborhelyeikről. Ráadásul szárnyra kaptak olyan mesék, melyek szerint bőrük kőkemény és áthatolhatatlan, de Balrog nem hitt ebben. Nem is hihetett, hisz ez azt jelentené, hogy esélyük sincs ellenük, márpedig ha ők a legképzettebb, legjobban felszerelt katonák sem képesek győzni, akkor oda minden remény. Kicsivel több, mint fél nap alatt az erődhöz értek. Már messziről látták, hogy nincs nagyobb sérülés a falakon, sőt még a kapu is teljesen sértetlen volt.A kapuhoz érve leszálltak túlhajszolt lovaikról, és körbenéztek. Balrog a kapu elé állt, és onnan kiáltott az őröknek, hogy bebocsátást nyerjen. Hamarosan a kapu kitárult, és egy férfi állt mögötte. Meglepetten nézte a talpig páncélozott lovagokat, mivel nem számított rá hogy a királyi gárda tagjait küldik.– Uram, üdvözöllek titeket, fáradjatok beljebb! – mondta, majd intett az egyik emberének, hogy gondoskodjon a lovakról. A férfin nem szokványos ruha volt, díszes köpenye jelezte, hogy ő itt a vezető. – Az erőd helytartója vagyok! – mutatkozott be. – Jó, hogy gyorsan ide értetek, ezt látnotok kell nektek is! – majd karját előre nyújtva, az erőd udvara felé mutatott. Kicsit beljebb, egy három méter széles gödör tátongott a földön. Balrog megértette, hogy miért nincs külső sérülés az erődön. A démonok a föld alól törtek be. – Ilyet még nem láttam! – mondta a helytartó – Teljesen váratlanul ért minket. Pár embert leküldtem, hogy nézzenek szét odalent. A démonok egy több kilométeres járatot ástak egészen idáig.Balrog megdöbbent. Nem gondolta, hogy a démonok használják az eszüket. Leginkább vadállatokként gondolt rájuk, de hogy egy ilyen mértani pontossággal megtervezett támadást levezessenek, ezt egyáltalán nem feltételezte róluk. Akárhogy is, de veszélyesebbek, mint azt korábban gondolta.– Helytartó! Van itt valaki, aki túlélte a démonokkal való küzdelmet? – kérdezte Balrog. A helytartó a csizmája orrát kezdte bámulni, mintha szégyellte volna, hogy végig az erődben bujkált a támadás alatt, aztán megrázta fejét. – Szóval senki nincs, aki elmondhatná, hogy mi történt itt pontosan?– Én láttam mindent! – szólalt meg egy gyermek, pár méterre Balrogtól. A korosodó lovag odalépett hozzá, majd letérdelt, hogy a tekintete egy vonalban legyen a fiatal fiúéval. Végignézett szakadtas ruháján, és koszos kis arcán. Meglepve állapította meg, hogy a gyermek boldognak látszik, egy ilyen szörnyű éjszaka után.– Min mosolyogsz fiam? – kérdezte a lovag.– Te lovag vagy igaz? – Balrog bólintott. – Pár napja álmot láttam! Páncélos emberek jöttek, és legyőzték a démonokat, de nem volt könnyű küzdelmük, és sokan odavesztek. Ti bátrak vagytok, és nagy harcosok. Egy napon közétek állok majd! – A gyermek szemében elszántság csillogott, és boldogan mosolygott, mintha a támadás csupán apró kis közjáték lett volna, mintha a démonok semmiféle veszélyt nem jelentenének, és biztos lenne benne, hogy a lovagok könnyen legyőzik őket.Furcsamód Balrog szívét ismét bátorság, és remény töltötte be, kétségei a győzelem iránt enyhültek. Végignézett a fiún, és kedves mosollyal az arcán, megszorította a vállát.– Biztosan győzünk! – Balrog elgondolkodott, talán az istenek küldtek üzenetet, hogy igenis van esély, a démonok ellen. Oly sok pusztítást végeztek eddig, de csak most nyílt fel a király szeme, hogy fiát elrabolták. Csak most volt hajlandó lépéseket tenni, hogy felkutassa őket, és komolyabb erőket mozgósítson ellenük. Kissé neheztelt a királyra, hisz a démonok már régóta öldösik a népeket, de mivel csak kisebb falvakat támadtak, ezért a birodalom első embere nem törődött velük.Most azonban a legjobbak üldözik őket, és pokolra küldik mindet.Balrog ismét a helytartóhoz fordult.– Sajnálom, ami itt történt, de Viktor megmentése a legfontosabb. Most mutasd, hogy merre mentek! – A helytartó bólintott.– Egyenest a kapun távoztak, a járat végében meg nem találtunk semmit. Arrafelé nincsenek nyomok.– Rendben! Akkor utánuk megyünk! Zagor! – intett Balrog az egyik lovagnak. – Te vagy a legjobb nyomolvasó közöttünk, vezess minket! – Zagor kilépett a társai közül és a kapu felé indult. Már érkezéskor látta a mély lábnyomokat a földön, amik egyenest az erdőbe vezettek. Előre ment, amíg a többiek pihent lovakat nyergeltek. A nyomok jók voltak. Zagornak könnyű dolga volt, itt még egy zöldfülű is könnyen boldogult volna. A nyomokat követve gyorsan haladtak, míg egy barlanghoz nem értek. Már kezdett sötétedni, de nem akartak megállni. A nyomok bevezettek a barlangba. A csapat a lovakat kint hagyta, fáklyákat gyújtottak, és bementek. A barlang belseje elég tágas volt, de nem volt bent egy teremtett lélek sem. Viszont a nyomokból jól látszott, hogy itt démonok tanyáztak. Zagor az egyik nyomhoz lépett.– Nézzétek! Ez Viktor nyoma – mutatott a földre. Balrog letérdelt a mélyedés mellé, és azonnal tudta, hogy ez csakis Viktortól származhat. A földön több nyom is volt, ember által hagyott nyomok, de az egyik különösen árulkodó volt. Négy ujjnyom rajzolódott ki a fáklyák fényében, és a herceg gyűrűjének alakja. Innen tudták, hogy ez csakis Viktortól származhat.– Tehát még él! Ezt a nyomot biztosan szándékosan hagyta itt. Tovább kell menünk! – jelentette ki Balrog.A barlang nem vezetett tovább, csupán húsz-harminc méter mély volt. Ideális hely, ha valaki egy éjszakát akart kihúzni itt. Zagor kifelé vezető nyomokat is talált, így hát követte őket. Kiérve a barlangból meghűlt benne a vér. Két termetes démon állt a lovaknál, akik rémülten nyerítettek, és eszeveszettül próbáltak volna menekülni, de nem tudták elszakítani gyeplőiket, amik végeit a fákhoz kötözték. Fél perc után már mindenki a barlang kijáratánál volt, és pár hosszú másodpercre megdermedtek. Életükben először láttak démont, és még szokniuk kellet a látványt. Balrog kardot rántott és előre lépett. A lovagok mind követték példáját, aztán hirtelen Balrogot furcsa, szorongató érzés fogta el. Olyasmi volt ez, mint amikor az első csatában járt ifjú korában. Óvatos léptekkel haladt előre.A démonok a lovakkal voltak elfoglalva, még nem vették észre őket. Aztán az egyik feléjük fordult, mély üvöltést hallatott, amitől a lovak még jobban megrémültek, aztán mindkét démon megindult a lovagok irányába. Nem siettek, így Balrog és emberei csatasorba rendeződhettek. Balrog állt legelöl a kardját szorongatva, és közben végignézett a két démonon. Elég egyformának tűntek. Legalább két és fél méter magasak, vörös bőrük alatt hatalmas izmok duzzadtak, hosszú karmaik fenyegetően meredtek előre, fejükön pedig két bikáéra emlékeztető agyar ágaskodott. Ruházatuk csupán egy derékövből, és a róla lelógó pár tucat szövetdarabból állt. Balrog egyre erősebben érezte a félelmet, ami egyre inkább elgyengítette. Ahogy lenézett karjára, arra lett figyelmes, hogy remeg a keze, és kardját szinte mázsás súlynak érezte.Amint a démonok közel értek, Balrog önkéntelenül is hátrálni kezdett, míg azt nem látta, hogy katonái mellett van. Fejét oldalra fordította, és végignézett a mellette álló lovagokon. Pontosan azt látta, amit érzett. Rettegést és félelmet. Nem értette mi történik. Már rengeteg csatát megvívott ezekkel az emberekkel az oldalán, most mégis olyanok voltak, mint holmi parasztok, akik még soha nem jártak csatában. Nem, ez nem lehet! Nem lehet, hogy a királyi gárda tagja ilyen szégyentelenül bukjanak el, remegve, mint a kisgyerekek. Balrog a dicső csatákra gondolt, amiket megvívott és testvéreire, akik ott álltak mellette. Magasba emelte kardját és lesújtani készült az előtte álló fenevadra, de nem tudott. A félelem teljesen lebénította. Leeresztette fegyverét, és megadta magát az érzésnek, ami a szívét szorongatta. A démonok már csak pár lépére voltak. Balrog lehunyta szemét.– Itt van a vég!– gondolta.2. A villámok gyermekeA kis tisztáson két férfi állt egymással szemben. Az egyikükön fekete bőrkabát, míg a másikon hosszú díszes köpeny volt. A köpenyt viselő férfi mágus volt, elárulta a ruhája díszítése, amelyen villámok, lángnyelvek, tornádók, és tengeri hullámok díszelegtek. Ezek tipikusan a természeti elemek jelzői, amit többnyire a mágusok használnak. A ruhája két ujján egy-egy fehér csík szaladt végig innen lehetett tudni, hogy ő a villámok ura. Vendor elmosolyodott, fekete kabátját, ami egészen a térdéig ért széttárta.– Támadj! – mondta.A mágus nem tétovázott, előre nyújtotta kezét majd koncentrálni kezdett. Csupán pár másodperc telt el mire a tenyeréből egy villám csapott Vendor felé. A fiatal férfi széttárta karját, vállig érő haja égnek állt, ahogy az elektromosság végig cikázott testén. Gúnyosan elvigyorodott, majd fenyegetően a mágusra nézett, mintha csak egy kellemes masszást kapott volna.– A villámok gyermekét akarod villámmal sújtani? – kérdezte, majd felnevetett. A mágus megdöbbent, és egyben átkozta is magát, amiért csak a villámok mágiájával foglalkozott. Most jól jött volna egy tűzgolyó, vagy valami más, de ő csak villámokra képezte hosszú éveken át magát. Így nem maradt más választás kardal kellett megvívniuk. Elő húzta kardját és várt.Vendor oldalán ott lógott egy díszes fegyver, egy egyszerű试读结束[说明：试读内容隐藏了图片]