作者：Mark Lawrence
出版社：Fumax
格式: AZW3, DOCX, EPUB, MOBI, PDF, TXT
Az Osheimi Kerék试读：
Borító
illusztráció: Jason ChanFelelős kiadó: a kiadó ügyvezetője További információ kiadványainkról éskedvezményes vásárlási lehetőségek:www.fumax.hu Facebook-oldalunk:www.facebook.com/fumaxkiado Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeliengedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletétsokszorosítani vagy bármely formában közzétenni. ISBN 978-615-5514-89-0ÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSKHálás köszönet a HarperVoyager tündéri személyzetének, akik mindezt lehetővé tették, és a könyvet az önök kezébe adták.Külön köszönet Jane Johnsonnak kitartó és szerteágazó támogatásáért és értékes szerkesztőmunkájáért.Sokat segített Mészáros Ágnes is, hogy ez a könyv Jalan és Snorri rajongói elé kerülhessen. Hálával tartozom kedvességéért, beleértve a bétaolvasást, a korrektúrajavítást, a bort és a csokoládét. És végül ismét tapsvihar illeti ügynökömet, Ian Druryt meg a Sheil Land csapatát kiváló munkájukért.SZERZŐJEGYZETEA Azok számára, akiknek egy évet kellett várniuk erre a könyvre, rövid jegyzetet fűzök a 3. kötethez, hogy felfrissítsem emlékezetüket, s egyben elkerülhessem azt a kellemetlen helyzetet, hogy szereplőim az önök kedvéért kénytelenek legyenek elmesélni egymásnak mindazt, amit már amúgy is tudnak.Csak olyasmiket említek itt, amelyeknek jelentősége lesz az alább következő történetben. 1.Jalan Kendethnek, a vörös királynő unokájának nincs sok ambíciója. Vissza akar jutni nagyanyja fővárosába, és nem akar több veszélyt. Imádna továbbá nagyképűsködni két bátyjával, Martusszal és Darinnal.2.Az élet azonban kissé bonyolultabb lett. Jalan még mindig sóvárog régi szerelme, Lisa DeVeer után, csakhogy a lány férjhez ment az ő legjobb barátjához. Továbbá Jalan változatlanul sok pénzzel tartozik Maeres Allusnak, a vérszomjas uzsorásnak, és csalás címén a nagy firenzei bankházak is kerestetik. Azonkívül megfogadta, hogy bosszút áll Edris Deanen, aki megölte az anyját és a húgát. Húga még az anyja méhében volt, és Edris nekromantakardja (amelyet most Jalan visel) a Pokolba zárta, onnan akar visszatérni, hogy nemszületettként a Holt Király szolgálatába álljon. Jalan húga nagy hatalmú varázslónőnek ígérkezett, és igen veszedelmes nemszületett lehet belőle – az ilyeneknek pedig egy közeli családtag halálára van szükségük ahhoz, hogy visszatérhessenek az élők világába.3.Jalan a fagyos északról érkezett Firenze forró dombjai közé. Vele tartott két undoreth, Snorri és Tuttugu, s menet közben felszedtek egy Kara nevű északi boszorkányt meg egy Hennan nevű osheimi fiút is. 4.Jalan és Snorri a sötétség és a fény szelleméhez, Aslaughoz és Barakielhez voltak kötve, de az út során ezek a kötelékek felbomlottak. 5.Jalannál van Loki kulcsa, amely minden ajtót nyit. Sokan szeretnék rátenni a kezüket – nem utolsósorban a Holt Király, aki ennek segítségével előjöhetne a Pokolból. 6.A Pokol mellett a Hél megnevezést is használom a túlvilágra, ahová hőseink bemerészkednek. A Hél az északiak szava, a Pokol a keresztényeké. 7.Tuttugu meghalt egy umbertidei börtönben: Edris Dean megkínozta és megölte. 8.Jalant, Snorrit, Karát és Hennant egy sóbánya mélyén láttuk utoljára, ahol Kelem, az ajtómágus lakott. 9.Kelemet Aslaug elragadta a sötétség világába.10.Snorri belépett a Hél ajtaján, hogy megmentse a családját. Jalan azt mondta, vele tart, és Karára bízta Loki kulcsát, nehogy a Holt Király megkaparinthassa. Jalan azonban elvesztette bátorságát, és nem követte Snorrit. Visszalopta Karától a kulcsot, de a következő pillanatban valaki kitárta a Hél ajtaját, és berántotta rajta.11.Ami a nagy egészet illeti: Jalan nagyanyja, Alica Kendeth, a vörös királynő évek óta titkos háborút vív a Kék Hölggyel és annak szövetségeseivel. A Kék Hölgy irányítja a háttérből a Holt Királyt, Edris Dean, a nekromanta az ő egyik ügynöke.12.A vörös királynőt két, nála idősebb ikertestvére segíti, a Néma Nővér – aki látja a jövendőt, de sohasem beszél – és nyomorék fivére, Garyus, aki saját kereskedőbirodalmat irányít.13.A vörös királynő háborúja a körül a változás körül forog, amelyet az Építők vezettek be ezer éve – ez a változás lehetővé tette a mágiát, nem sokkal azelőtt, hogy az előző társadalom (vagyis mi, úgy ötven év múlva) elpusztította önmagát egy atomháborúban.14.Az Építők okozta változás annál inkább felgyorsul, minél több mágiát használnak az emberek, ezáltal pedig még több mágiát lehet használni. Ez az ördögi kör széttöredezi a valóságot, és előbb-utóbb véget vet a világnak.15.A vörös királynő hisz abban, hogy a katasztrófát el lehet hárítani – vagy legalábbis meg kell próbálnia. A Kék Hölgy viszont egészen a végezetig gyorsítani akar, mert ő abban hisz, hogy némely kiválasztott kevesekkel együtt túléli a dolgot, és istenné válhat abban, ami következik.16.Dr. Karógyökér hétköznapi cirkuszigazgatónak látszott, de Jalan megpillantotta őt nagyanyja hatvan évvel azelőtti emlékeiben is, amikor a vörös királynő nagyapjának biztonsági szolgálatát vezette, és éppen annyi idősnek nézett ki, mint most…17.Az Osheimi Kerék tulajdonképpen egy régió a kontinens északi részén, ahol a valóság szétesik, és az emberi képzelet mindahány réme testet ölt. Kara kutatásai arra utalnak, hogy egy nagy gépezet van a középpontjában, az Építők műve: rejtélyes gépek, eldugva egy kör alakú, több kilométer átmérőjű föld alatti járatban. Hogy ez a gépezet milyen szerepet fog játszani az eljövendő katasztrófában, még senki sem tudja…PÁMNAKATRICKNEKA, P AJÁNLOMROLÓGUSPA sivatag mélyén, az imatoronynál is magasabb dűnék között eltörpül az ember, hangyánál is kisebbnek látszik. Éget a nap, suttog a szél, minden mozgásban van, ami ugyan lassú a szemnek, de a látásunknál biztosabb. A próféta azt mondja, a homok se nem jó, se nem kegyetlen, de a Szahar kohójában nehéz elképzelni, hogy nem gyűlöl bennünket.Tahnúnnak sajgott a háta, kiszáradt nyelve a szájpadlását karistolta. Görnyedten lovagolt, együtt ringva nőstény tevéjével, még a turbán vékony arcleple mögött is hunyorogva a ragyogástól. Kiverte a fejéből rossz közérzetét. Hátgerince, szomjúsága, az ülepét dörgölő nyereg, mindez nem számít. Mögötte a karaván csakis Tahnún szemében bízhat. Ha Allah, legyen háromszor áldott a neve, megadja, hogy tisztán lásson vele, máris betölti célját.Így hát Tahnún lovagolt tovább, és figyelt, és homoksokaságot látott, végtelen ürességet, egyik perzselődő kilométert a másik után. Mögötte a karaván kígyózott a dűnék mélyén, ahol majd az első árnyékok gyülekeznek esteledéskor. Hatari társai a lankákon léptettek, kifelé figyelve, védve az elpuhult, beszennyeződött hitű al-effemeket. Csak a hatarik tartották meg a parancsolatok betűjét és szellemét. A sivatagban a hagyományhoz való merev ragaszkodás az életben maradás egyetlen garanciája. Mások átutaznak rajta, és túlélik, de Tahnún népe a Szaharban él, mindig csak egy kiszáradt kútnyira a haláltól. Mindig éberen, vigyázva. Makulátlan hittel. Allah kiválasztottjaként.Tahnún az emelkedő felé fordította tevéje fejét. Az al-effemek néha nevet adnak a jószágaiknak. Újabb gyengesége azoknak a törzseknek, amelyek nem a sivatagba születtek. Azonkívül kihagyják a napi második és negyedik imát, megtagadva Allahtól, ami jár neki.Feltámadt a forró, száraz szél, sziszegő homokot hántott le a dűne szoborszerű gerincéről. Az emelkedő tetejére érve Tahnún lenézett a következő üres, napverte völgybe. Megrázta a fejét, gondolatai visszatértek csapája nyomán a karavánhoz. Hátrapillantott a következő dűne hajlatára, amely mögött a védencei haladtak az általa kijelölt útvonalon. Ezek az al-effemek húsz napja voltak a gondjaira bízva. Még két nap, és bejuttatja őket a városba. Már csak két napot kell kibírnia, és megszabadul a romlott, istentelen sejktől meg családjától. A lányai a legrosszabbak. Apjuk tevéi mögött gyalogolva nem a hatarik tizenkét méteres végből készült köntösébe burkolóztak, hanem valami kilencméteres borzalomba, ami olyan szorosan tekeredett rájuk, hogy jóformán látni lehetett alatta a nőt.A dűne hajlatán felejtette a szemét, és egy másodpercre megképződött előtte egy asszonyi csípő. Megrázta a fejét, és kiköpött volna, ha nem olyan száraz a szája.– Isten bocsássa meg a bűnömet!Még két nap. Két hosszú nap.A szél hangja panaszosból üvöltőbe váltott, és majdnem letépte Tahnúnt a nyeregből. Tevéje rosszallóan elbődült, próbálva elfordítani fejét a csípős homoktól. Tahnún nem fordította el a fejét. Húsz méterre előtte, két méterrel a dűne fölött a levegő hullámot vetett, mintha délibáb képződött volna, de ilyen délibábot Tahnún eddigi negyven száraz esztendeje alatt se látott. Az üresség úgy fodrozódott, mint a folyékony ezüst, aztán kettérepedt, és valami hely tárult fel mögötte, valami kőtemplomféle halott narancsvörös fénnyel megvilágítva, amitől a hatari testében még kínzóbban, lüktetően támadtak fel az elfojtott sajgások. Tahnún ajka vicsorra húzódott, mint aki rossz ízt érez a szájában. Próbálta megzabolázni hátasát, amely osztozni látszott rémületében.– Mi ez? – Suttogását elnyomta a teve bőgése.A világ szövetén támadt repedésben, rongyfoszlányok között, Tahnún egy pucér nőt látott, teste mint minden férfi vágya, minden hajlatát árnyékvonal írta körül, és ugyanaz a halott fény nyalogatta. Tahnún húsz hosszú szívdobbanásig a nő telt testén felejtette a szemét, s csak aztán vándorolt fel a tekintete az arcára, és a megdöbbenés nyomban kivetette nyergéből. Még földet sem ért, már a kezében volt a handzsár. A démon rászegezte vérvörös szemét, szája tátva, benne az agyarak mint tíz óriáskobra méregfogai.Tahnún visszakapaszkodott a dűne tetejére. Rémült hátasa eliszkolt, csak egyre halkuló patadobaja jelezte, merre menekül. A gerincre érve látta, hogy a felhasított fátyol közte és a templom között szélesebbre nyílt, mintha egy rabló próbálna behatolni egy sátor oldalán. A parázna démon teljesen kitárulkozott, előtte pedig egy félmeztelen férfi bucskázott át a megtépett levegőn. A férfi kizuhant a homokra, felpattant, és felnyúlt a feje fölé, ahol a démon készült utánavetni magát a repedésből. A démon utánanyúlt, ujjaiból tűhegyes karmok pattantak ki, a férfi meg mintha felfelé döfött volna valami feketével, amit a markában szorongatott, aztán kattanás hallatszott, és az egész jelenés eltűnt. Eltűnt a másik világba tépett lyuk. Eltűnt a skarlátvörös szemű, tökéletes mellű démon. Nyoma veszett az ősi templomnak, a rettenetes hely halott fényét elzárta a vékony réteg, amely a rémlátásoktól óv bennünket.– Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – A férfi egyik csupasz talpáról a másikra ugrált. – De forró! De forró! De forró! – Magas, nagyon fehér hitetlen volt, aranyhaja a tengeren túli, távoli északé. – Bassza meg. Forró. Bassza meg. Forró. – Felrángatta egyik cipőjét, amely nyilván vele együtt esett ki, hanyatt vágódott, csupasz hátát megperzselte a forró homok, és felugrott. – Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – Sikerült a másik cipőjét is felhúznia, mielőtt újra felbukott volna, aztán legurult a dűne másik oldalán, válogatott káromkodásokat ordítozva.Tahnún lassan felállt, és visszadugta görbe hüvelyébe a handzsárt. A férfi káromkodásai egyre halkultak a távolban. Férfi? Vagy démon? A pokolból szökött, tehát démon. De a szavai a régi birodalom nyelvén szóltak, az északiak durva akcentusával, amely minden szótagot érdesen kihangsúlyozott.A hatari pislantott egyet, mire zölddel a szemhéja belsejének vörösére írva megjelent és feléje nyújtózkodott az iménti nődémon. Még egyet pislantott, még egyet és még egyet. A kép maradt, csábító volt és halálos. Tahnún nagyot sóhajtva elindult lefelé a jajgató hitetlen után, és megfogadta magában, hogy soha többé nem fog méltatlankodni az al-effemek botrányos, kilencméteres kelméje miatt.EGYCsak annyit kellett tennem, hogy végigmegyek a templomon, és közben nem hagyom letéríteni magam az útról. Mindössze kétszáz lépés lett volna, aztán már távozhatok is a Pokolból a bírák kapuján át, és ott találom magam, ahol nekem tetszik. És rohadtul a cinóberi palota lett volna, ahol nekem tetszik.– A francba! – Feltápászkodtam az égető homokról. Csupa homok lett a szám, ezernyi szemcse szúrta a szememet, folyt még a fülemből is, amikor félrebillentettem a fejemet. Köpködve guggoltam, a vakító fénybe hunyorogva. A nap olyan értelmetlen vadsággal perzselt, hogy szinte éreztem, ahogy hervad a bőröm. – A büdös életbe!De a nő tényleg gyönyörű volt. Agyamnak az a része, amely tudta, hogy csapda, csak most vergődött kifelé a kéjvágyóbb kilenctizede alól, és kezdte ordítozni, hogy „Nem megmondtam?”.– Az istenit. – Felálltam. Óriási homokdűne ívelt meredeken előttem, felfoghatatlanul magas és tűzforró. – Egy kurva sivatag. Ez igen. Gratulálok.Igazság szerint a holt földek után még egy sivatag is elviselhető volt. Tény, hogy iszonyúan égetett, ahol hozzáértem a homokhoz, és ha nem találok vizet, pár óra múlva végez is velem, de legalább élt. Tény, az életnek nem sok jelét láttam, de legalább a hely szövetét nem rosszindulatból és kilátástalanságból szőtték, a föld a talpam alatt nem szívta ki belőlem az életet, az örömet, a reményt, ahogy az itatós olvasztja magába a tintát.Felnéztem a hihetetlenül kék égre. Igazság szerint fakókék volt, mintha túl sokáig hagyták volna kinn a napon, de az élettelen, sosem változó narancsvörös halott ég után nekem minden tetszett, elevennek, vibrálónak, csodásnak rémlett. Széttártam a karom. – A fenébe is, de jó élni!– Démon. – Egy hang, mögöttem.Lassan megfordultam, a karomat széttárva hagytam, üres tenyeremet szétnyitottam, a kulcs megoldott övembe dugva, amely alig tudta megtartani rajtam a nadrágot.Egy bennszülött állt ott, görbe kardját felém szegezve, mögötte a lankán látszottak a lábnyomai, amerről lejött. Az arcát nem tudtam kivenni a fátylai mögött, de mintha nem örült volna nekem.– Asz-szalamu alajkum – mondtam. Ennyit szedtem föl a pogányok nyelvéből, amikor egy évet Hamada sivatagi városában töltöttem. Errefelé így mondják azt, hogy „helló”.– Te. – Felfelé bökött a pengéjével. – Égből!Kifordítottam a tenyerem, és vállat vontam. Mit mondhattam volna? Különben is csak az időmet vesztegetném valami cifra hazugsággal, ha egyszer ilyen gyatrán beszéli a birodalmi nyelvet.Teljes magasságomban végigmért, mélységes rosszallását bezzeg egyáltalán nem rejtette el a fátyla.– Hatari? – kérdeztem. Hamadában a helybeliek sivatagban született zsoldosokkal kalauzoltatják át magukat a pusztán. Majdnem biztos voltam benne, hogy hatariknak hívják őket.Az ember nem szólt semmit, csak nézett, a kardját szorongatva. Végül az emelkedő felé bökött a pengével, ahonnan jött.– Indul.Biccentettem, és baktatni kezdtem a lábnyomaiban, örülve, hogy nem döfött le, és hagyott elvérezni. Persze az az igazság, hogy kard nélkül is megölhetett volna. Csak ott kellett volna hagynia faképnél, és kész is a halálos ítéletem.* * * Homokdűnét sokkal nehezebb megmászni, mint akár egy kétszer akkora dombot. Beszippantja az ember lábát, kilopja a lépteiből az energiát, még akkora távolságot se tett meg, mint a saját testmagassága, máris liheg. Tíz lépés után szomjas lettem, félúton teljesen kiszáradtam, szédültem. Leszegtem a fejem, kepesztettem fölfelé, és igyekeztem nem gondolni arra, mit művel közben a nap a hátammal.Inkább a szerencsémen, mint a józan eszemen múlt, hogy sikerült elmenekülnöm a démon elől. A józan eszemet különben is elég mélyre temethettem, hogy hagytam eltéríteni magam. Igaz, ő volt az egyetlen elevennek látszó lény, akit a holt földeken megpillantottam – ami azt illeti, maga volt a testet öltött álom, amit férfi csak kívánhat. Lisa DeVeer. Piszkos trükk volt. Persze gyanakodnom kellett volna, úgyhogy csak félig lepődtem meg, amikor magához ölelt, és a mosolya hiénavigyorrá torzult, szájában meg feltárultak azok a félelmetes agyarak.Valahogy kibújtam az öleléséből, közben elvesztettem az ingemet, de újból rám vetette volna magát, ha a falak nem kezdenek hullámzani, és nem jövök rá, hogy a fátylak itt vékonyak, nagyon vékonyak. A kulcs felszakította őket, és én kiugrottam. Fogalmam sem volt, mi vár rám, nyilván semmi jó, de biztosan kevesebb foga lesz, mint új barátnőmnek.Snorritól tudtam, hogy ott a legvékonyabbak a fátylak, ahol a legtöbben halnak meg. Háború, pestis, tömeges kivégzések… bárhol, ahol nagy számban választják el a lelket a testtől, és a léleknek át kell kelnie a holt földekre. Ezért is lepett meg, hogy egy üres sivatagban találom magam, ahol rajtam kívül valószínűleg senki sem fog meghalni.A világ minden része megfelel a holt földek valamelyik részének – ahol katasztrófa történik, a két hely közötti válaszfal elenyészik. Mondják, az Ezernyi Napvillanás Napján olyan sokan haltak meg olyan sok helyen, hogy az élet és halál közti fátyol szétrepedt, és sohasem sikerült befoltozni. A nekromanták azóta is folyamatosan kihasználják ezt a gyengeséget.– Oda! – A bennszülött hangja térített magamhoz; rájöttem, hogy felértünk a dűne tetejére. Pengéje vonalát követve láttam, hogy lenn a völgyben, a mi homokgerincünk meg a következő között előbukkan egy tucat teve, remélhetőleg egy nagy karaván élcsapata.– Áldassék Allah neve! – Szélesen rávigyorogtam a bennszülöttre. Elvégre ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak. Más hatarik is csatlakoztak hozzánk, mielőtt a karavánhoz értünk volna, valamennyien fekete köntöst viseltek, az egyik egy elszökött tevét vezetett. Foglyul ejtőm vagy megmentőm felszállt rá, egyik társa odadobta neki a kantárszárat. Nekem gyalog kellett leszánkáznom a dűnéről.Mire leértünk, teljes hosszában láthatóvá vált a karaván, legalább száz teve, a legtöbb megpakolva mindenféle javakkal, szövetbe csavart bálák feltornyozva a jószágok púpjai körül, kétoldalt nagy tárolókorsók lógtak rajtuk, kúpos aljuk majdnem a homokot súrolta. Vagy húsz tevén ember is ült, fehér, vagy halványkék és sötét kockás köntösökben, egy tucat pogány meg mögöttük gyalogolt, halomnyi fekete leplekbe burkolózva, és nyilván a poklok kínjait állva ki alattuk. A sort néhány girhes birka zárta, ami elég nagy luxus volt, tekintve, hogy mennyi víz kell az itatásukhoz.Álltam a tűző napon, míg két hatari eléje ment három férfinak, akik felénk indultak a karavántól. Egy másik hatari közben lefegyverzett, elvéve késemet és kardomat. Egy-két percnyi hadonászás meg halálos fenyegetőzés, vagy alkalmasint visszafogott hangú tárgyalás után – a sivatagi nyelvben nehéz az ilyesmit megkülönböztetni – mind az öten odajöttek, középütt egy fehér köntösű, két oldalán egy-egy kockás, a szárnyakon meg a két hatari.A három új embernek csupasz volt az arca, feketére égette őket a nap, orruk kampós, szemük fekete kő; rokonok lehettek, talán apa és két fia.– Tahnúntól azt hallom, démon vagy, akit meg kellene ölnünk, méghozzá a régi szokásoknak megfelelően, hogy elhárítsuk a bajt. – Az apa beszélt, ajka vékony volt és kegyetlen, szakálla kurta, fehér.– Vöröshatári Jalan Kendeth herceg, szolgálatodra! – Derékból meghajoltam. Az udvariasság ingyen van, tehát ideális ajándék a magamfajta zsugori frátertől. – És ami azt illeti, inkább megváltó angyal vagyok. Ajánlatos is magatokkal vinnetek. – Próbáltam rámosolyogni. Ez mostanában nem ment valami fényesen, de csak ennyit nyújthattam.– Herceg? – A férfi viszonozta a mosolyt. – Pompás. – Valahogy egyetlen ajakrándulás átalakította. Fekete kőszeme felcsillant, és szinte jóságos lett. Már a fiai sem vágtak olyan mogorva pofákat kétoldalt. – Gyere, ebédelj velünk! – Összecsapta a tenyerét, és odaugatott valamit az idősebbik fiúgyermeknek, ami olyan gonoszul hangzott, mintha éppen azt parancsolta volna, hogy belezze ki magát. A fiú elügetett. – Malik al-Hamíd sejk vagyok. A fiaim, Dzsahmín – biccentett a mellette levő felé – és Mahúd – mutatott a távozó után.试读结束[说明：试读内容隐藏了图片]